1933: Muci szerencsésen leérettségizett. Édesapánk megígérte és persze meg is tartotta ígéretét, hogy Párizsba utazhat, ha jól emlékszem két hétre, még azon a nyáron. Miután nem illett, hogy egy fiatal lány akkor egyedül utazzon, Édesapánk megbeszélte Kemény Sándorral, (aki különben Ági nagybátyja) barátjával és feleségével Gábor Sárival, hogy velük megy.
A Gábor Sári-szalon egyike volt Budapest nagyobb női ruha szalonjainak, 20-30-an dolgoztak nála szezonban, velük egy házban laktunk az akkori Sas u. 27.-ben, majdnem a Szabadság térnél. A Gábor-szalon gomb és női ruhadísz, öv-szállítója volt Bolgár Imre, aki mint aranyműves, ezt a szakmát választotta és jól menő műhelye volt a Károly kir. út 9.-ben [ma Károly krt. – a szerk] az udvarban. Akkor már 8-10 ember dolgozott a fiatal, 26 éves embernél. Mint ahogy ez akkoriban szokás volt, a női divattal foglalkozók kétszer évente kötelezően Párizsba mentek a nagy divatszalonok bemutatóira, modelleket „lopni” vagy legalábbis úgy csinálni, mintha Párizsból hoznák a modelleket.
Hát így mentek Keményék is Párizsba és Imre is, mert a gomb és öv-divatot is a nagy párizsi divatszalonok diktálták. Modelleket a pestiek nem igen vásároltak (még rajzokat is ritkán), mert ez már akkor is csak a nagyon gazdagok lehetőségei közé tartozott. A bemutatókra még a belépő is drága volt, de Keményék elmentek, Muci is velük és Imre is ott volt. A bemutatókon persze rajzolni nem lehet, még írni sem, mert rögtön kivezették, akit rajtakaptak, így utána mindenki rohant a legközelebbi bisztróba és ott asztal mellett, emlékezetből rajzoltak. Ezt tették Keményék is, Muci segített és Imre is ott volt, részben a saját dolgait leírni, rajzolni, részben Keményéknek segíteni, no meg tudta tőlük, hogy Muci ott lesz – mert Keményék ezt a házasságot – ahogy az utólag kiderült – előre elhatározták. A két fiatal megtetszett egymásnak, Imre magas, karcsú, stramm fiú volt, Muci szép kislány ahogy a mesében mondják, Isten is egymásnak teremtette őket. Párizs meg „közvetítő”, úgyhogy mire hazakerültek, már szerelem lett az ismeretségből. Apánk és Mamika örültek, nem mintha olyan nagyon gyorsan meg akartak volna szabadulni Mucitól, hanem mert egy olyan fiú udvarolt neki, akit nem nagyon szerettek – őszintén szólva nem teljesen alaptalanul. (A fiú, Kalmár Laci túl rámenős volt, és talán nem utolsósorban Apánk üzletére is szemet vetett.)
Szóval Imre esélyei nem voltak rosszak, anyagilag is önálló, jól kereső, rendes fiú volt. Persze házasságról akkor szó sem volt, mert szüleimnek eszük ágába se jutott, hogy férjhez kellene Mucit adni. Sajnos az év végén Apánk megbetegedett, egy visszaér gyulladás – trombózis – szepszis; kórház, műtét, hónapokig feküdt és Imre igazán nagyon rendes volt, segített, amit csak tudott – sajnos sokat nem lehetett, akkor még a szulfonamidokat sem ismerték. A betegség vége 1934. április 1-jén reggel egy embólia lett, - egyedül maradtunk. A rokonság és a barátok sem sokat segítettek a családfő nélkül maradt családon, Imre maradt. Így magától értetődő volt, hogy még abban az évben (a gyászévben) decemberben megtartották az esküvőt, a gyász miatt szűk körben, egy úgynevezett araszobában, a templom mellett (úgy emlékszem, hogy a Dohány templom mellett, de ez sem biztos).
A fiatal pár nászútra Ausztriába ment Mariazellbe, majd a Károly kir. 3.-ban vettek kis lakást, közel a műhelyhez, később – Gyurka születése után költöztek azután át az akkor új „Diana”-házba, a mai Tanács krt. 5.-be, ha nem is a mai lakásba.
